A PÁRKERESÉSI KILÁTÁSTALANSÁG MARGÓJÁRA

Társas lényként legalapvetőbb vágyunk kapcsolódni egy másik emberhez. Gyermekkorunktól kezdve keressük a párunkat és ez a késztetés később csak erősödik. Közben nagy esélyünk van rá, hogy rengeteg csalódás ér minket, és egyre kevésbé hisszük, hogy a nagy Ő létezik.

Miért is olyan nehéz?

Már magzati korunktól érzékeljük édesanyánk hangulatingadozásait. Azt is ha jól van édesapánkkal és azt is, ha hullámzik a kapcsolatuk. Ez tény. Változik a hormontermelődése, a szívdobbanásának ritmusa, más ütemben cikáznak az ingerületek a testében. És nagy valószínűséggel hallunk hangokat átszűrődni a világból. Már ekkor elkezdjük tanulni, hogy hogyan is működik egy férfi- női kapcsolat.

Ez a tanulás végigkísér egész életünkben, bár már nem kizárólagosan anyát és apát figyeljük. Elkezdjük tudatosan vagy öntudatlanul monitorozni a nagyszülőket, a szomszédokat vagy akár az utcán elhaladó párokat. Egész sokat tudunk a barátaink párkapcsolatáról, igaz többször hallunk panaszt, mint dicséretet, mert az inkább kikívánkozik. Más mértékben gyakorolnak ránk hatást, de beépülnek.

Ezeket a tapasztalatokat még összesítjük a saját kapcsolatunkkal a szüleinkkel, (és persze tényezőként megjelenik az alap személyiség is) és kész is a kapcsolatdinamikánk.

Nincs olyan, hogy ez a rendszer ne lenne akár csak egy ponton is terhelt. De felnövünk, felelősséget vállalunk magunkért és vágyunk a kapcsolatra, így keresünk egy párt, akinek a rendszere szintén terhelt, és aki szintén felnőtt, és jó esetben felelősséget is vállal önmagáért és szintén vágyik egy kapcsolatra. És próbáljuk együtt jól csinálni.

És sokszor sajnos nem megy….

Ha egyszer végig pörgetnéd a kapcsolataid, és összegeznéd, hogy mi is volt nehéz bennük, és milyen emlékeid vannak gyerekkorodból a kapcsolatokról, bizonyosan felfedeznél ismétlődéseket. A kapcsolataink tükröket tartanak, nem feltétlenül ugyanazokat, de mindnél érdemes megállni egy pillanatra, és megkérdezni magadtól, hogy ez hol szól rólam? Mit tanít nekem? És egyáltalán hol vagyok ebben az egészben?

És ami még nehezíti…

Mindig volt lehetősége az embereknek kimenekülni a kapcsolatokból, többet dolgozni, meginni még egy sört vagy teát a barátokkal, besegíteni anyának vagy épp a gyereknek… Indok volt, hogy miért nem értem rá magammal/veled/velünk foglalkozni, de sosem volt annyi indok, mint ma.

Ingerekkel-túlterhelt környezet = kapcsolatok halála?!

Egy kapcsolat rengeteg odafigyelést, önmunkát, kompromisszumot, törődést igényel. Mikor van minderre tér egy világban, ahol mindkét fél napi 8-12 órát dolgozik, és mindannak a stressznek a levezetését, ami ez idő alatt gyűlt fel, a tv-nézésben vagy a telefon nyomkodásban éli meg?

Hogyan szeretnénk párkapcsolatod, mikor a rózsaszín köd után korlátozódnak a beszélgetések a teendői listák egyeztetésére és a kötelező helyzetjelentésre (kivel mi van a munkahelyen, mi történt a gyerekkel az iskolában)? Hogyan is jutna idő az intim együttlétre, amikor a maradék erőd is eltűnik a tv előtt vagy a kedvenc mobil játékodban hajszolva a nyerő szériát? Mikor nézünk a másik szemébe azzal a figyelemmel és nyitottsággal, amivel megláthatjuk benne, hogy hogyan van ő épp magával, velünk?

Ez nem egy ember problémája, ez a világunk problémája.

Nehéz megtalálni azt a bizonyos másikat. De feladni nem érdemes. Minden nehezen lehet változtatni….