A PÁRKERESÉSI KILÁTÁSTALANSÁG MARGÓJÁRA

Társas lényként legalapvetőbb vágyunk kapcsolódni egy másik emberhez. Gyermekkorunktól kezdve keressük a párunkat és ez a késztetés később csak erősödik. Közben nagy esélyünk van rá, hogy rengeteg csalódás ér minket, és egyre kevésbé hisszük, hogy a nagy Ő létezik.

Miért is olyan nehéz?

Már magzati korunktól érzékeljük édesanyánk hangulatingadozásait. Azt is ha jól van édesapánkkal és azt is, ha hullámzik a kapcsolatuk. Ez tény. Változik a hormontermelődése, a szívdobbanásának ritmusa, más ütemben cikáznak az ingerületek a testében. És nagy valószínűséggel hallunk hangokat átszűrődni a világból. Már ekkor elkezdjük tanulni, hogy hogyan is működik egy férfi- női kapcsolat.

Ez a tanulás végigkísér egész életünkben, bár már nem kizárólagosan anyát és apát figyeljük. Elkezdjük tudatosan vagy öntudatlanul monitorozni a nagyszülőket, a szomszédokat vagy akár az utcán elhaladó párokat. Egész sokat tudunk a barátaink párkapcsolatáról, igaz többször hallunk panaszt, mint dicséretet, mert az inkább kikívánkozik. Más mértékben gyakorolnak ránk hatást, de beépülnek.

Ezeket a tapasztalatokat még összesítjük a saját kapcsolatunkkal a szüleinkkel, (és persze tényezőként megjelenik az alap személyiség is) és kész is a kapcsolatdinamikánk.

Nincs olyan, hogy ez a rendszer ne lenne akár csak egy ponton is terhelt. De felnövünk, felelősséget vállalunk magunkért és vágyunk a kapcsolatra, így keresünk egy párt, akinek a rendszere szintén terhelt, és aki szintén felnőtt, és jó esetben felelősséget is vállal önmagáért és szintén vágyik egy kapcsolatra. És próbáljuk együtt jól csinálni.

És sokszor sajnos nem megy….

Ha egyszer végig pörgetnéd a kapcsolataid, és összegeznéd, hogy mi is volt nehéz bennük, és milyen emlékeid vannak gyerekkorodból a kapcsolatokról, bizonyosan felfedeznél ismétlődéseket. A kapcsolataink tükröket tartanak, nem feltétlenül ugyanazokat, de mindnél érdemes megállni egy pillanatra, és megkérdezni magadtól, hogy ez hol szól rólam? Mit tanít nekem? És egyáltalán hol vagyok ebben az egészben?

És ami még nehezíti…

Mindig volt lehetősége az embereknek kimenekülni a kapcsolatokból, többet dolgozni, meginni még egy sört vagy teát a barátokkal, besegíteni anyának vagy épp a gyereknek… Indok volt, hogy miért nem értem rá magammal/veled/velünk foglalkozni, de sosem volt annyi indok, mint ma.

Ingerekkel-túlterhelt környezet = kapcsolatok halála?!

Egy kapcsolat rengeteg odafigyelést, önmunkát, kompromisszumot, törődést igényel. Mikor van minderre tér egy világban, ahol mindkét fél napi 8-12 órát dolgozik, és mindannak a stressznek a levezetését, ami ez idő alatt gyűlt fel, a tv-nézésben vagy a telefon nyomkodásban éli meg?

Hogyan szeretnénk párkapcsolatod, mikor a rózsaszín köd után korlátozódnak a beszélgetések a teendői listák egyeztetésére és a kötelező helyzetjelentésre (kivel mi van a munkahelyen, mi történt a gyerekkel az iskolában)? Hogyan is jutna idő az intim együttlétre, amikor a maradék erőd is eltűnik a tv előtt vagy a kedvenc mobil játékodban hajszolva a nyerő szériát? Mikor nézünk a másik szemébe azzal a figyelemmel és nyitottsággal, amivel megláthatjuk benne, hogy hogyan van ő épp magával, velünk?

Ez nem egy ember problémája, ez a világunk problémája.

Nehéz megtalálni azt a bizonyos másikat. De feladni nem érdemes. Minden nehezen lehet változtatni….

Filmajánló, avagy valami teljesen más! :)


” Az emberi lélek viszont törékeny, és az élet ejt is rajta sebeket. “

A film, mely szívszorítóan és mégis gyönyörűen mutatja be, hogy mire jók az önismereti módszerek. Ezért nézd meg az Apák és lányaik című filmet. 🙂

Amikor megkérdezik tőlem, hogy mivel is foglalkozom és elkezdem mesélni, sokszor látom az arcokon, hogy ez jó, de hála istennek én nem vagyok beteg… És ekkor elmondom, hogy én nem beteg emberekkel dolgozom. Aki „beteg”, annak pszichiáter kell. Az emberi lélek viszont törékeny, és az élet ejt is rajta sebeket. Én olyan emberekkel dolgozom, akik akarják gyógyítani ezeket a sebeiket.

” gyásza odáig fut, hogy egy nagy kódot cipel – aki szeret, elhagy “

Gondoljunk csak bele. A filmben a lány még kislányként veszíti el mindkét szülőjét, és a feldolgozatlan gyásza odáig fut, hogy egy nagy kódot cipel – aki szeret, elhagy. És mint egy önbeteljesítő jóslat el is éri ezt. Én-védő mechanizmus nála a kötődéskerülés, hisz ha nem szeret senki, nem hagynak el, és akkor nincs fájdalom. Talán rossz hír, hogy nem kell gyermekként megárvulni, hogy akár ugyan ezt a kódrendszert cipeljük magunkkal. Elég hozzá egy korai válás, mely után az egyik szülő eltűnik az életünkből. Az eredmény ugyan az. És az is lehet, hogy a reakció nem az lesz, mint amit a főszereplő lánytól látunk, hanem teljes befordulás, társas kapcsolódások teljes elutasítása, aszexuálissá válás, vagy akár társfüggés is. Pedig semmi más trauma nem történ, „csak” annyi amennyit annyian kibírtak már előttünk, hogy a szüleink elváltak és az egyik szülő kiesett az életünkből. Ha ráeszmélünk, hogy azért nehéz bármilyen formában a kapcsolódás, mert olyan múlt áll mögöttünk amilyen, fontos nem ítélkezni, megbélyegezni magunkat, hanem önegyüttérzést adni magunknak, és megpróbálni átírni a kódot.

De hogyan is kezdjünk bele a változtatásba? Fontos, hogy elfogadjuk ezek sokszor hosszú munkát és sok türelmet igényelnek. Megpróbálhatjuk egyedül, vagy a társunkra támaszkodva (bár, ha így teszünk, számolnunk kell vele, hogy erősen terheli a kapcsolatot), és ezekkel együtt kérhetünk segítséget. Van, hogy pontosan a traumát sem ismerjük, ami a magja a nehezünknek. Ekkor jó elmenni családállításra, vagy egyéni ülésekre, esetleg hipnoterápiára, KIP-re, hogy verbálisan is fel lehessen tárni a forrást. És amikor eljutunk a szavakon túli szintre, segít, ha megtaláljuk a módszert, ami segít tölteni az űrt, a hiányt, ami ott tátong a szívben. Erre nagyon jók a különböző tánc- és mozgásterápiás módszerek, például a Bodywork is! Hosszúra nyúlt az ajánló! Nézzétek a filmet, és gyertek bodyworközni Önmagatokért!